3. Fejezet

Nos, igen ez is itt van végre. Hát nem igazán ezt terveztem, de legalább tudtam egy kicsit húzni :P Ez okból, most mégse lett benne Stefanos rész, bocsika. Nemsokára bepótolom. És lehet, hogy átnevezem majd a szereplőket, mert zavar, hogy túlságosan hasonlít a Vámpírnaplókra, és még szerintem a sztori is egy kicsit. Szerintetek? Ja, és igen egy kicsit rövid lett, de így jött ki a befejezés *.* 

Nagy szerencsém volt, hogy az évnyitó csütörtökre esett így végre még élvezhetem egy kicsit a szabadságomat. Mielőtt kikeltem az ágyból nyújtóztam egy jó nagyot, miközben abban reménykedtem, hogy egy szuper kis napnak nézünk elébe.

Így is lett, nem volt sok óránk, és semmi nyúzós dolgot nem csináltak velünk a tanárok. Még szerintem ők is lazultak egy kicsit. Még a napsugarak is előbújtak, lágyan a fák, s házak közül. És minő csoda még a buszt is elértem. Hazafelé menten azon járt az eszem, hogy mi a franc volt tegnap az a fekete rózsa. Végül sikerült összeraknom annyit, hogy a rózsát valószínűleg Damon hagyta ott, és az is lehet, hogy valami jelentéssel bír. Mikor hazaértem, anya nem volt otthon, ezért gyorsan felszaladtam a szobámba ledobtam a táskámat, és nekiláttam rá googl-ezni a fekete rózsára. Körülbelül 10 perc múlva jutottam egy összességében olyan megalapításra miként a fekete rózsa, két jelentést sugall. Az egyik a gyász, a halál és félelem. A másik a titokzatosság, vonzódás. Nos…. Nem tudom. Tényleg eléggé titokzatos, de valahogy mégis félelmetes. Nem tudtam eldönteni vajon melyik kategóriához sorolnám a Damon-féle fekete rózsát. Gyorsan előhalásztam a telefonomat, és hívtam Annát.
- Szia Viv. Mizujs?
- Szió. Tudnál nekem segíteni?
- Miben?
- Ígérd meg!
- Jó-jó, legyen……
- Meg kéne találnunk Damon és Stefan házát...
- Minek? 5 perc és ott vagyok. – ezzel letette.  Sebesen lecsaptam a laptopomat, aminek hangjától kissé összerezdülve vártam, hogy darabokra essen, de nagy szerencsémre ez nem történt meg. A telefont, ami még mindig a kezemben volt, felállás közben becsúsztattam a sebembe. Besétáltam a fürdőbe, és vettem egy jó hideg arc mosást, majd kentem a számra némi szájfényt. Mikor elindultam volna lefelé, meghallottam Anna kocsiját. Ugyanis a drágaságom, mindig dudál, ha nem vagyok ott amikor ő a fékre tapos, néha meg őrit ezzel. De már csak azért is, hogy nehogy még egyszer megtegye sietve kaptam a csizmámhoz, s a kabátomhoz. És volálá kint is voltam, végig szaladtam a sárban amiben cuppugott a csizmám talpa. Bepattantam az autóba.
- Ugye tudod, hogy egy hosszas magyarázkodással tartozol nekem. – ettől féltem.
- Igen. De előbb keressük meg azt a házat. – próbálkoztam a hárítással, nem sok sikerrel.
- Én már tudom, hogy hol van az a házacska. Mesélj! – keletlen-kénytelen volta mindent szépen elsztorizgatni…

Egy eldugott helyre érkeztünk, ráadásul mire odaértünk már beesteledett. Az biztos, hogy az erdőben voltunk. Annával egymásra néztünk, majd egy enyhe fejbólintással egyezkedve, lassan kiszálltunk a kocsiból. Éreztem a fű nedvességét, a erdő jellegzetes illatát, mely az orromon át félelembe torkollott, kanyarogva a testemben. Fülemet megcsapta egy enyhe, halk zaj, talán egy tompa puffanás. Lenéztem a hamvas, méregzöld fűre amiből enyhe, lágy  köd szállt fel. Ez mintha betakarta volna a tájat, akár egy könnyű selyem lepel, lágyan simogatta az alatta elterülő nővényeket. Mélyet szívtam a friss, pára dús levegőből. S, közben lehunytam a szemem. Amik nem sokra rá felpattantak, ugyanis Anna elindult, némi pislákoló fény felé, netán a ház irányába. Sietve szedtem lábaimat, így beérhettem az ő lassú, nyugodt lépteit. Mikor kibújtunk a bokrok mögül, megtorpantunk. Egy óriási, régi stílusú ház magaslott velünk szembe. Egy szélfuvallat kíséretében, szembe találtuk magunkat Damonnel.  Majdnem felsikítottam, de időben sikerült befognom a számat. Szerencsére.
- Nem kéne most itt lennetek, csajszik. – vetett ránk egy hűvös mosolyt, a mitől kirázott a hideg. Rá sem ismertem, mintha ez egy másik gonoszabb énje lett volna.
- Damon… - léptem közelebb, s megláttam azt amit nem kellet volna, az ajkai…