2. FEJEZET
Az évnyitó igen jól sikerült. Aztán kicsit beszéltünk az osztályfőnökkel, akiből most újat kaptunk, és nagyon rendes. Iszonyat szimpatikus, de úgy szinte mindenkinek. E gondolatmenetemből Anna zökkentett ki:
- Láttad Stefant? – kérdezte egy huncut mosoly kíséretébe
- Ugyan Anna! Ki nem látta? – kacagtam el neki.
- És neked bejön?
- Helyes…
- Ajj mi van veled? Semmi bő vélemény. Talán valaki más jön be…?
- Nem! – s, tiltakozás képpen beleütöttem egy kicsikét a vállába.
- Viv, ott a buszod!
- Ohh… köszi. – nyomtam egy puszit az arcára, és már rohantam is. És az a kedves buszvezető, bár látta, hogy futok, az orrom előtt csukta be az ajtót. És elhajtott engem faképnél hagyva, s a maga mögött süvítő szél az arcomba csapott. Hideg, őszi szél volt. Én meg csak ott álltam, és magamban mérgelődtem, mikor egy mézédes hangot hallottam meg.
- Vivienne! Hazadobjalak? – megfordulok és egy iszonyatosan helyes pasival találom szembe magam. URAMISTEN! Biztos hülyének nézhetett, mert csak csodálkozva bámultam rá.
- Nos? – vetett rám egy féloldalas mosolyt, amitől majdnem elolvadtam.
- Stefan! Milyen a suli? – szólt a pasas mögém, mire hátrapillantottam. Hát igen az a Stefan volt ott. De mintha meg se hallotta volna, egy kosza pillantást vette csak oda.
- Ugyan már!
- Ne fárassz Damon. – jujj, Damon???? Istenkém az a Damon? Aszta, milyen mázlim van ma!
- Hát jó akkor majd otthon… - szóval biztosan, hogy Ő volt az.
- Na jössz? – kérdezte újra rám helyezve gyönyörű kék szemeit, és csak egy hajszál választott el hogy elvesszek benne, de megálltam, magam sem tudom hogyan.
- Persze! – mondtam örömmel –De csak ha nem gond… - tettem hozzá szerényen.
- Pattanj be. – vetette oda végül, én pedig gyorsan engedelmeskedtem. Elindította az autót.
- Ismersz, vagy csak simán beültél mellém?
- Hát… Mit ne mondjak halottam már rólad. – erre egy halvány mosolyt láttam. Olyan öt perce kocsikázhattunk, néma csöndben. Ekkor már úgy éreztem muszáj hozzászólnom.
- Szóval te vagy Damon Somentor, igaz?
- Jah. Na de ki is beszélt rólam?
- Hát a barátnőm Carol.
- Ohh… az a kis szöszi, mi? Csöppet, öhöm…. oda van értem.
- Igen, én is így hiszem. - nevettem el magam. – már meg is érkeztünk a házunkhoz. De honnan tudhatta egyáltalán, hogy hol lakom? Már épp szálltam volna ki amikor:
- Carol az osztálytársad?
- Igen. Miért is?
- Csak. Szia Viv. – mondta egy olvasztó mosoly kíséretében.
- Szia… - de már ott sem volt. Hmm…. Érdekes volt. Elkezdett beborulni, ezért jobbnak láttam, ha bemegyek a lakásba. Míg oda sétáltam, az ajtóig, addig azt a fránya kulcsot kerestem, ami mindig elbújik. Hoppá! Meg is van. Benyitottam.
- Szia anyu!
- Szia Viv, mi volt a suliban?
- Semmi különös, jó volt az évnyitó…
- Áhhh… Tényleg? Az nekem elég érdekesnek tűnik, hogy valaki hazahozott.
- Öööö…. Igen, hazahozott valaki, hogy ne keljen gyalog jönnöm.
- Ismered egyáltalán?
- Kicsikét.
- És ha… - tudtam mivel akar jönni,már megint, ezért közbe vágtam:
- Igen anya, de nem volt semmi „ha” itt állok, éppen és egészségesen. – közben forogtam egyet, hogy lássa nincs semmi bajom. Majd mivel nem szólt semmit, csak a fejét rázta elindultam fel, a szobám felé.
- Majd gyere le enni. – szólt még utánam. Bementem a szobámba és becsaptam az ajtót magam mögött. Ledobtam a táskát a székemre, majd lehuppantam az ágyra, és eldőltem rajta. Sóhajtottam egyet, ezzel kiadva a „gőzt”, és elkalandoztatva a gondolatimat. Mindenestre remélem hogy találkozok még Damonnel. Ahhh….
Nyújtózkodtam egyet az ágyon, majd fordulni akartam egyet amikor is arra eszméltem hogy a földön vagyok. Na most ébredtem fel csak igazán, és eszméltem rá, hogy én valójában úgy ahogy voltam elaludtam. Áááhh…. Hirtelen éles fájdalom nyílalt a karomba, mire felsikítottam. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnom a földről. Megnéztem a kezemet, és beleállt egy üvegdarab. nagyon égett. És nem tudtam, hogy szedjem ki mivel beleestem nagyon befúródott. Lementem a lépcsőn, majd keresni kezdtem anyát. De nem találtam sehol senkit, csak egy cetlit az ebédlő asztalon:
„Vivienne! Elmentem, ne keress. Majd esete felé jövök. Azért írtam le, mert aludtál, és a telefonomat ki kell kapcsolnom.
Puszil anyu”
Hát ez szuper….! Kezdtem szédülni, ezért kiszaladtam az ajtó elé, hátha segít a friss levegő. leültem a verenda egyik székére. Pár perc múlva megláttam Damont, amint kiszáll a kocsijából, s elindul felém. Féloldalas, imádnivaló mosolyával. Csodálkozva , néztem rá míg feljött azon a pár lépcsőfokon, vajon mit akarhat, kérdeztem magamtól. Mikor végre fölnézett láthatta elgondolkozó, értetlen szemeimet, arcomat.
- Remélem nem zavarlak. Csak visszahoztam a pulcsidat. – emelte fel a kedvenc fekete kardigánomat. Én hülye meg hirtelen mindenről megfeledkezve, fölpattantam, és oda akartam futni. Mindez egy apróbb visításba torkollott, ugyanis éreztem, ahogyan az üvegdarabka, szépen csúszkál a karomban.
- Jól vagy? – kérdezte meglepve.
- Nem igazán. Áu!
- Mi van a karodba?
- Azt hiszem egy szilánk.
- Mi a francért nem szedted ki, csak itt ülsz kint?
- Nem tudom magamnak. – vallottam be.
- Anyud?
- Elment…
- Na befele. – mondta majd elkezdet tolni az ajtó felé, amin kétségesen besétáltam. Ő azonban megállt a küszöb előtt.
- Valami baj van?
- Nem. Oké. Tudom, hogy ez most fura lesz, de kérlek szépen hívj be a házatokba. – kérte összeráncolt szemöldökkel, de mégis mézédes hangon.
- Nem fura. Gyere be… - vártam, amíg belép, majd hozzátettem – Csak vicces. – majd kacagni, kezdtem, mire Ő is odavettet egy mosolyt.
- Ülj le gyorsan, had szegyem ki azt a fránya, betolakodót. – leültem mire ő mellém.
- Olyan szép szőke a hajad, mesés…. – s eközben kitépte a szilánkot a kezemből.
- Áu. Na jó, orvoslásból bukásra áll, viszont figyelem elterelésben szuper Mr. Salvatore. – na erre végre ő is felnevettem.
- Köszi Viv. Van egy csoda kenőcsöm, de nagyon titkos, ezért csak akkor kapod meg ha, becsukod a szemedet és elfordulsz.
- Hmm… Hát jól hangzik. – ezzel csukott szemmel elfordultam. Azt éreztem, hogy valami langyos folyékony, kenőcshöz túl folyékony, löttyöt rakott a karomra.
- Kész. Szuper, szerintem csak-csak megkapom azt az ötöst, nem? – kérdezte huncutul, amit csak akkor tudtam mire vélni, mikor megnéztem a karomat: semmi nyoma a sebnek. Mintha nem is történt volna meg.
- Hűha! ez nem semmi.
- Ötös?
- Csillagos.
- Még szép. – mosolyodott el – Mióta laksz a városba? – szegezte nekem a kérdést.
- Itt születtem.
- Szerencsés vagy, szép kis város. Bár én is ide születtem. – elmosolyodtam.
- És milyen Vivienne is vagy?
- Twiligen. Vivienne Twiligen. Egy alapi…
- …tó családból. Igen, tudom. – Ez valamiért, nem tetszett neki vagy csak furcsa volt. nem tudom,d e zavartnak tűnt. Megcsörrent a telefonja. Fölállt, és felvette.
- Hallo …. Igen …. Nem tudom, nem hinném … Majd ha akarom, na csá. – hát ebből nem sokat értetem.
- Bocsi Vivi nekem mennem kell. – hirtelen, sietve ment az ajtóhoz. De mire felálltam, épp visszamosolygott. Majd eltűnt, de maradt valami az ajtó előtt. Közelebről észrevettem, hogy egy virág…egy rózsa….méghozzá, egy fekete rózsa….
